2021 tavasza van. Olyannyira különleges ez a tavasz, hogy több, mint fél évszázados életemben az első említésre méltó. Az eddigi tavaszok csendesen kúsztak be az életembe. Halkan, lágy kellemmel, záporozó gyümölcsfa virágszirmokkal, hol süvítő tavaszi széllel és legtöbbször vidéki, bájos békaszerenáddal. Emlékszem, egy-egy ilyen langyos estén, amikor a falu szélén lévő lápos vízparton megszólaltak a béká. Anyámmal megfogtuk egymás kezét, körbe-körbe táncolva forogtunk, s örültünk, hogy ezt a tavaszt is megértük. Mert a falusi ember ebben méri az idő haladtát: “ezt is megértük”. A békák aztán beszöktek a kerti tóba is, el is szaporodtak, s egy tavaszon könnyek között fogadtam a nyitányt hozó békaszerenádot. Ahogy a csillagos eget néztem, abban reménykedtem, hogy létezik a Mennyországban is tavasz, s ezzel együtt békaszerenád, igen, ez csakis így lehet. Ahogy vég nélkül folyt az arcomon a könny, a lányaim, akik akkor még alig voltak négy évesek, odajöttek hozzám, s csendben megfogták a kezem. A két csodalányom, két oldalról, a puha, bársonyos kis kezecskéjükkel, az egyforma kis párnácskáikkal a tenyerükben egyszeriben csak rámcsatlakoztak. S azóta, minden tavasz kezdetet így
fogadunk. A falusi ház teraszán álldogálva, alkonyat után, nagyokat hallgatózva, csendben várjuk a békaszerenádot.
Idén olyan más minden.
Látom, ahogy New Yorkban, a Park Avenue fái kivirágoztak. Látom, ahogy Kyotóban az emberek a híres és tradícionális cseresznyevirágzást ünneplik. Színes kimonóikban csoszognak a japán nők, arcuk maszkkal védve, fotózzák őket a cseresznyefák környezetében, miközben én azt kérdezem az élőben közvetítő ismerősömtől, hogy vajon milyen cseresznye lesz ezeken a fákon. Csakhamar meg is érkezik a válasz, az élő adásban: “Erika, semmilyenek. Ezek a fák nem teremnek gyümölcsöt, az éghajlat nem teszi lehetővé számukra.”
Hirtelen olyan közelre került minden, olyan szürreálisan közeli még a new yorki utcák fáinak rügyei és virágjai is.
Valójában ott kéne nekem is sétálnom. New Yorkban, vagy Kiotóban. Helyet foglalni egy kis kiülős teraszon, meginni valamit, bámulni az embereket és nézni, ahogyan csak folyik az élet körülöttem.
“Ha elcsitul a világjárvány, itt a helyed nálam, New Yorkban!” – ez volt egy kedves, közeli tanítványom és barátnőm utolsó messenger üzenete, mielőtt kórházba került, covid fertőzéssel. Napok óta nincs hír felőle, miközben a világban egyre tavaszabb lett. Itthon már olyannyira tavasz, hogy el is vetettem két sor zöldborsót a kertembe. Több, mint húsz éve nem veteményeztem. Kell valami, ami lefoglalja az agyamat és talán egy csipet sikerélményt is nyújt. Késnek a békáink is. Elmúlt Sándor, József és Benedek, a zsák meleg helyett havat hoztak és hideget. A naptárban lassan már letéphetjük a március hónapot. Mindenki beteg körülöttünk. A világjárvány úgy szedi az áldozatait, hogy nem csupán fejfát és koporsót szaporít, de a fertőzésből szerencsés módon felállóknak szövődményeket, betegen született újszülötteket, félelmet, bizonytalanságot, feszültséget, szomorúságot és depressziót is ad. Napról – napra élesszük újra a reményt magunkban, hogy túlvészeljük majd valahogy.
A borsó pedig semmit nem csinál a földben. Csak várakozik, térdelőrajtban, hogyha eljön az igazi tavasz, tegye a dolgát, s reményt adjon az életnek. Az öröm borsónyi magja. A borsónyi öröm magja.