Ma délelőtt megkönnyeztem egy kolléganőm üzenetét. Ez mostanában talán picit gyakoribb, a vátozókor előtt ugyanis nem igazán tudtam sírni.
Talán az élet okozta sebek miatt, talán mentális degeneráció lehet, de évekig nem jött ki könny a szememből. (Higgyétek el cseppet sem könnyű nem kisírni a lelkünkből a bajt!)
Most viszont úgy érzem, lelkileg is megérkeztem, mutatják a könnyeim, hol azt, hogy szép az élet, hol pedig a szívfacsaró események, pillatok miatt pityergek. Szóval mondja ez a kolléganőm, akiről szó van, hogy befizetne egy online képzésemre, de csak decemberben tudná utalni az árát, mert ezt kéri a családjától majd karácsonyra. Azt mondtam neki, hogy akkor beregisztrálom, s vegye úgy, hogy ezt tőlem kapta karácsonyra. Nem kell fizetnie. Se most, se decemberben, se semmikor. És baromi jó érzés volt. Mindketten megkönnyeztük. Mert adni jó. Minden ok nélkül
is. Az ajándék te magad vagy, ha meglátod a pillanatban az adás lehetőségét.
