Furcsa, szokatlan és kéretlen a december közepi szél, ami mozgatja a fák ágait, süvít az ablakpárkányon és szemét csellel kotorásztik a kabátom ujjában. Bármit elviselek, csak szél ne legyen. A szél sehol nem élvezetes, a szél aljas és fölényben van. A szél előtt meg kell hajolnod, védened kell magad, s még így is vesztes leszel ellene. A szél kiszolgáltatottá tesz, a szél megbízhatatlan, gyakorlatilag igen nehéz lenne pozitív jelzővel illetni.
Kint csak az emlékeztet a télre, hogy nincs a fákon levél. Minden más zöld, lehetne akár április eleje is, az időjárás mintha cigánykereket vetne éppen a szemünk előtt. Advent az ünnepi várakozás ideje, mi azonban inkább dupla léptekkel szedjük a lábunk. Rohanunk órára, szaladunk hogy be ne zárjon előttünk a posta, nyomjuk a gázpedált és felszisszenünk a pirosnál, úgy futunk, mintha csakis és kizárólag sürgős ügyeink lennének. Pedig dehogy.
Leültem, mert az élet lenyomott a földre. Most muszáj picit befelé fordulnom, átgondolnom minden eddigi időszakomat. Már rég nem években mérem az életet. Egy nő az én koromban már tapasztal annyit, hogy tudja, mi a tinédzserkor, mi a fiatal felnőtt élet és mi az életközépi válság. Mi a változókor és milyen az, amikor már átérünk a túlsó partra. Én így hívom azt, amit sokan a “B” oldalnak titulálnak. Izgalmasabb dolog aligha van az öregedésnél. Ez a kegyelmi állapot bölccsé, rálátóbbá teszi az embert, és a más dimenzióban gondolkodás egy új létsíkot ad. Áldás az a bölcsesség, amit az emberek előrelátásnak hívnak, s állítólag igen keveseknek adatik meg még idős koruk ellenére is. Nem tudom, mi az, amiért engem a teremtőm ilyen kegyben részesít, de bizony ez a fajta óvatos vizionálás egy olyan kaland, ami megfizethetetlen. Nem sorolom miféle bölcsességek ezek, mert csak legyintenél, de egy bizonyos: én nagyon sokszor megtapasztaltam már ezt a kivételezett és öregedő koromra beért tehetségemet, emberi sorsokról és élethelyzetekről.
A döntéseinknek többféle következménye van. Lehet ez azonnali, ami akár csak egy érzés. Persze lehet közép- és hosszútávú is, de a végzetszerű, fatális következményekkel szinte alig kevesen számolnak. Pedig mint mindennek, ennek is kötelezően ott a helye a döntéshozatal legvégén.
Az idei Advent kicsit más, afféle befelé fordulós. Nem vágyom emberekre, baráti társaságokra, nem vágyok színházak bordó bársonyszékére, csak csendesen zümmögő jazzre és néhány korty jófajta borra. Elvagyok magamban, szeretem ezt a nőt, aki vagyok, aki keresztülviharzott az életén, aki egyszerre sok és kevés, aki azt tesz, amit akar. Aki a maga vagabund létéből vált gondolkodó asszonnyá, aki harcos és győztes. Aki mostantól méginkább intuitív, aki szabad és sosem szűnik meg szeretni.