Anyu, szia,
egy ideje már akartam írni neked. Gondolatban párszor megfogalmaztam ezt-azt, ami érdekelhet. Legutóbb például azt, hogy végre jó idő lett és kinyílt az akác. Édes, bódító illatot árasztott napfelkeltekor és napnyugtakor, tudod, pontosan azt az illatot, amit úgy szerettél mélyen beszívni, amire mindig a boldogság futott végig az arcod ráncain. Hát, az akác hamar elvirágzott, de eltettem belőle pár üveggel, csodafinom szörpöt készítettünk az ikrekkel. Vica unokád még mentát is tett bele, valami felséges, az üvegbe zárt nyár. Úgy őrizzük télig, mint egy kincset, eldugtuk jó mélyre, be, a szekrény legbelső sarkába. Merthogy a kamrapolc kikerült a garázsba, nincs már kamra sem, csak szekrények, amik jótékonyan elnyelnek mindent amire szükségünk van és sorompót tartanak olyasmiknek, amik korábban a kamrapolcon vagy az alatt hányódtak.
Anyu, idén nagyon hirtelen lett nyár, illetve ronda tavasz volt, amit szinte nem is tavasznak hanem büntetésnek éreztünk. Megbolondult az idő, mindenki csak törölgeti a homlokát a hőségben. Esténként meg locsolunk. Alig várjuk az alkonyt, rögvest mindenki kap a kezébe egy locsolókannát, vagy slagot. Panci és Vica a veteményest locsolják, ha látnád mennyire szeretik a kis kertet, alig hinnél a szemednek. Igen, a kertet. Talán húsz éve volt utoljára kertem, persze lehet, hogy csak tizenöt, mindenesetre nagyon régen. Olyannyira régen, hogy a lányaimnak fogalmuk sem volt a veteményezésről, a magokról, a gondozásukról. Az idei tavaszon, ezen a didergős, esős, hideg tavaszon viszont belecsaptunk a lecsóba, a földieper mellé került némi konyhakerti vetemény is. A borsó rekord termést hozott, többször is megszedtünk, sötétedéskor jól jött a teraszi világítás a borsófejtéshez. Istenem, veled mennyit fejtettük a borsót! Unalmasnak gondoltam, de olyan jókat lehet borsófejtés közben beszélgetni, meg vicceskedni. És mindeközben béke van. Hihetetlen béke. Úgy is, hogy a világ forrong a gazdasági válság, az áremelkedések és a világjárvány okozta veszteségek miatt. A borsó kizárja a világot körülöttünk. Amúgy hihetetlenül sziszi-fuszi munka, nem is értem miért csináljuk. Hosszadalmas, aprólékos. Ha belegondolok, hogy minimum nyolcezerért tanítok óránként, akkor elég sok borsót meg tudnék venni a borsófejtős órák árán. Dehát ez hülyeség. Ha borsód van, fejtsed is ki, különben nem ád’ többet az úristen. Látod, emlékszem rá. Mint ahogyan minden kézmozdulatodra, az ujjaim, képzeld, pont ugyanolyan kis virslipufókok lettek, kispogácsa kézfejjel, mint a tiéd. Hát, lehetett volna szebb kezünk is, de kinek mihez van szerencséje…. Erről jut eszembe, képzeld, virágzik az udvaron egy hatalmas, négy méter magas banán. Igen, banán. Itt. Miért? Mátételkén nem virágozhat egy hatalmas banánfa? Dehogyisnem! Szereti a helyét. Amúgy meg, életedben, te mondogattad mindig: “Kislányom, mindneki azt tartson, amihez szerencséje van!”
Hiányzol, Anyu. Tizennégy éve.
