Egyszer, sok év múlva, ha majd olyan öreg leszek, mint amilyen öreg szeretnék is lenni, elmesélem ezt az évet az unokáimnak. Elmesélek minden kalandot, vízesést az Alpokban, orchidea farmot és bolygó együttállást, elmesélem a kis homokos Kádár szigetet és a sok véletlennek tűnő furcsaságot.
Legutóbb, valamikor ennek ez évnek az elején még azon vekengtem, hogy milyen elcseszett január az, amikor még unatkozni és a fejemből kibámulni sincs idő, se lehetőség. Melós volt és lendületes minden. Ugyanilyen lendülettel siklottak lefelé a gyerekeim a fekete pályáról a sítáborban, s ugyanilyen elszánt energiával tettünk meg a Gabival a tíz-tizenkét kilométeres erdei túrát a havas Götscher hegyei között. Na, akkor, egy fainabb vacsora elköltésével egyidejűleg el is döntöttük, hogy ide nyáron is visszajövünk egy jókorát túrázni, mert legalább tizennégy féle orchidea terem/nő/tenyészik/virágzik a kiváló sípálya környéki turista ösvények környezetében. Mondanom se kell, semmi nem lett belőle.
Ahogy hazajöttünk a sítáborból, már jöttek a hírek, hogy kábé az egész osztrák síparadicsom lezárásra került, mert valamiféle vírusjárvány ütötte fel a fejét, aminek tán a fele se tréfa. Gondoltam, fasza, milyen jó, hogy mi legalább haza tudtunk jönni úgymond épségben. Jöttek is az ismerősök, haverok, mindenki hazafelé az osztrákoktól, mert bezárták a szállodákat, hüttéket, leálltak a sípályák, s igyekeztek írmagvában elfojtani az egész vírusfertőzéses állapotot. Ami olyannyira nem sikerült, hogy pár nap múlva gyakorlatilag az egész európai kontinens tokkal-vonóval karantén alá került. Megtanultuk mi az a részleges, majd a teljes kijárási korlátozás és tilalom, megtanultunk maszkot varrni, megtanultunk olyan idősávban boltba menni, amikor előírásszerű volt, megtanultunk bezárkózni és itthonról, online mozgatni a világot. A gyerekeink online órákon vettek részt, ami gimnáziumi oktatás keretein belül zajlott és önkéntesen otthoni testmozgást végezni – ez az egy, amivel egyedül én a mai napig csődöt is mondok szépen. És akkor itt álljunk is meg. Mert hiába az itthoni edzőterem, hiába a sportoláshoz szükséges minden adott körülmény, én sokkal szívesebben festek bármit, érted, bármit, aminek az égvilágon éppen semmi de semmi haszna nincs.
Belustultam, nincs is ezen mit szépíteni.
Persze a nyári víruslazulásban elmentem én a családdal gyalogtúrázni, körbegyalogoltuk a bledi tavat, s a nyelvem a térdemig lógott. Jó is volt, de amint nem muszáj, én ugyan nem gyalogolok. Futni se. Mert itt a kezemben egy ötlet, amit azonnal ki kell festeni, még ha a kukában végzi akkor is.
Na, mindegy, legalább a lelkiismeretem életben tartja ezt a feladatot, amit 2021 majd szépen megválaszt: lusta vagyok ámde tehetséges, vagy tehetséges és fürge. Bevallok én most itt neked, kedves olvasóm egy igen nagy hibámat: a festés eddig még mindig győzött a futópaddal szemben. De kár volt eladni a szolit, aminek a helyére került a futópad. Ó, boldog, nap(szoli)barnította szép évek….(Mielőtt irigykednél, szólok, hogy ne tedd. A szoli egy csataló volt, kb 20 éves, csövei lejártak, többet ártott, mint használt.)
Szóval így telt az én évem. Karanténban, nagyon kevés mozgással és maxi-sok -temérdek munkával. Aminek abszolút meglett a hozadéka: plusz mit tudom én hány kiló súlytöbblet és mocskosul sok meló. Minél többet dolgoztam annál több szakadt a nyakamba. Sok lett. Hirtelen azt vettem észre, hogy olyan sok melóm van, amiről az én szakmámban csak álmodoznak. Úgyhogy egy percig nem tudok panaszkodni. Kész lett az én elsőszülöttem lakásfelújítása is, ami a nyári befőzés mellett paralel a másik izzadságos elfoglaltságom volt. Valahogy nem viselt meg a bezártság, mert nem vagyok bezárva. Ott a szabadság a klaviatúrámon, az ecsetem hegyén, a festékeim színében, ott van minden egyes kompozícióban. Mivel nagyon a világ végén lakom, meg még attól is messzebb, így bármit szeretnék, bárhová mennék, ki kell állnom a kocsival a garázsból. Tény, hogy nem mehetek trópusi szigetekre telelni, de ha nagyon akarnám, azt is megoldanám. De most nem ennek van itt az ideje. Merthogy gazdag celebek manapság azzal pukkasszák a polgárt, hogy Maldív szigetken és egyéb luxus nyaralóhelyeken pózolnak az instán. Csak azt tudnám, mi a fütykösnek. Illetve tudom, egyetlen kép többet üzen minden szónál: “Én megtehetem ezt is, felette állok minden biztonsági intézkedésnek, minden anyagi szűkölködésnek. Ti meg, akik nézitek ezt a képet, irigykedjetek nyugodtan!” – szóval meg is van korunk és helyzetünk igazi influencer trollkodása: a gazdagság fokozott mutogatása, mely mindenek fölé helyezi rangban, létben és szabályokban az átlag földi halandókhoz képest azt, aki ezt mutogatja. Mert vannak olyanos, akik simán elmennek bármikor bárhová, de kurvára nem mutogatják a szosöl médiában. Na, őket viszont irigylem, a szó legjobb értelmében.
Szeretek átlagos lenni. Szeretek belesimulni az életembe. Szeretem a vacak kis környezetemet és ha sok sok pénzem lenne, nem gondolom, hogy trollkodnék vele. Mert a gyomrom, az érzékeny. Pontosan az ilyesmikre.
Szoktam néha segíteni embereken, de csendben. Csakis úgy, hogy ne legyen nyoma. Ne legyen hangja. Ne adjon sanszot arra, hogy bárki is alázkodva mondjon köszönetet. Az adás, adakozás, segítés szóljon arról, ami valójában. Nem pedig arról, aki adja.
Na, jól el is kanyarodtam a fő vezértémától, az éves összefoglalómtól, de valahogy idekívánkozott ez.
Idén minden megbecsültebb, meghittebb lett itthon. Összetartozás. Egymás tisztelete. Egymásra figyelés. Egymás fizikai közelségének is örültünk. És minden nap megöleltük egymást. Még a két nagyon magasra nőtt csodaikremmel is, akiknél elérni egy önként ölelkezést anyával maga a kitüntetés. Ó, és a fiammal is. Az én hatalmasra nőtt, naaagy, igen nagy, macisajt elsőszülöttemmel is.
Mert ennél az égvilágon semmi sem fontosabb.
Szeretem ezt az életet. Így, covid vírussal környékezve, karaténban vagy nem, de hála a termetőnek, mégis egészségesen. Viszlát 2020!