Mindenre rá kell hangolódnunk, bármibe is fogunk. Tartson ez több-kevesebb ideig, de át kell, hogy járjon bennünket, le kell egyeztetnünk az elménkkel, hogy most épp mit fogunk csinálni. Nagyjából így van ez mindennel, legyen az étkezés, munka, szex, de akár egy rutintevékenység legapróbb részlete is. Itt a feladat: meg kellene festeni a karácsonyi tananyagot, várják az én drága kis tanulóim. Hát úgy vagyok én erre a qrva nagy ráhangolódással, hogy pár napja a gyerekeim legnagyobb megrökönyödésére elkezdtem karácsonyi zenéket hallgatni. Nálam ez amúgy abszolút megszokott, hogy össze-vissza hallgatok zenét, rengeteg stílusban, néha még orbitális fejhangon énekelek is hozzá. Szóval dőlt a “dzsingöllbellsz” a telómból, de valahogy nem jött a fent ecsetelt ráhangolódás. Csak a jóisten tudja, mi mindent meg nem próbáltam, még mécseseket is gyújtottam, mire a nagy megkérdezte, hogy “aztakurvakihaltmegmármegint?” Mondom, kell az ihlethez, gyerek, ne szólj be, mert csak elviszed a “mikulásfesthetnékemet”. Azt, ami eddig se volt. Na, mondom magamnak, ebből kétezerhuszonötre se lesz mikulás minta, nekem ez így nem megy. (Néha máshogy se.) Kiagyaltam: lehet, hogy a zene olyan kis csoffadt hangja miatt lehet ez, hogy a franc essen bele, kellene valami nagyobb hangzás. Nosza, csatlakozzunk “dzsíbíelhez” – ami amúgy harmankardon, de mindegy. Kijöttek a mélyek, csak úgy csengtek a csengettyűk a magasak között és elkezdtem festeni. Jött az ihlet, táncolt ez ecset a kezemben, észre se vettem, hogy mindjárt éjfél. Csodaszépek lettek, reggel még az egyik ikrem is megdicsérte, s hozzátette: “Anya, nem úgy volt, hogy a karácsonyi anyagot fested???” – ja, de. Idén karácsonykor gyerekem, ez fog virágozni minden kertben, majd meglátod! Kis kék virág, kis rózsaszín, meg sárga…akár egy őszi rét. Ezt hozta a karácsonyi ihlet…ja, nem. Az őszi.
Ráhangolódás
